Információk, érdekességek

Egy ex-drogos vallomása

2019. november 16.

Már a South Parkban is sokszor hallottuk, ahogy sok más helyen is, hogy a „drog rossz”. De tényleg mi a baj, ha te még nem vagy egy hajléktalan drogos?

Több fiatallal is találkoztam már (és nagyon hálás vagyok az őszinte beszélgetésekért), akik olyan szociális helyzetben vannak, hogy még egy komolyabb függőség sem biztos, hogy gyorsan tönkreteszi az életüket. Egyesek kivételes értelmi vagy fizikai képességeik miatt nem észlelik gyorsan a cucc káros hatásait, hiszen „többől vesztenek, így több marad”. Lehet olyan anyagi hátterük, hogy – általában a szüleiknek hála – sosem fognak éhezni vagy földönfutóvá válni, és az újrakezdést is mindig „tálcán tudják átnyújtani” nekik. (Legalábbis az anyagi részét.) Bármilyen igazságtalannak tűnik is, de előbb bukik bele a drogkarrierbe egy rossz családi hátterű, szegény anyagi helyzetű srác, mint egy olyan ember, akinek a háta mögött mindig van támogatás, és a lehető legtöbb bajból kihúzzák – még ha ez nem is feltétlenül a közvetlen gyógyulását szolgálja.

Az ilyen szerencsés fiatalok gyakran büszkélkednek azzal, hogy „csak” füveznek esténként, így eresztik le a gőzt, mert sok a stressz, így tudnak önmaguk lenni, csak partiznak, a társaság miatt nyomják stb. Tehát egyszerűen mindenféle rossz dolgok miatt drogoznak. 

De ezt az érvelést akár meg is fordíthatjuk: „Sok a stressz, mert cuccozok. Nem tudok feloldódni egy társaságban, mert cuccozok.” 

„Nincsenek már normális barátaim, csak cuccosok.”

Gondolj bele, ha rendszeresen kémiai anyagokkal bombázod a testedet, főleg az agyadat, hogy az máshogy működjön, egy idő után alkalmazkodik hozzá, és a tiszta pillanatokat is rosszabbul viseli. Nyilván stresszesebbé változik az élet, ami jó ok lehet a további drogozásra. Ha egyszerűen nem vagy rendben belül, és csak így tudsz feloldódni, egy idő után egyre idegenebb lesz az, hogy tisztán egyáltalán megpróbálj „önmagad lenni”. Ha valami fájdalmas dolgot akarsz elfelejteni, lehet, hogy arra a pár órára nem fogod fel, de aztán kijózanodva újra ott van, és még kezelni is nehezebb. Ha rendszeresen beállva és drogosokkal látnak, bármilyen sértőnek tűnhet ez a sztereotípia, egy „normális” ember nem fogja keresni a társaságodat, mert nem úgy nézel ki, hogy igényt tartanál rá, vagy hogy lenne bármilyen közös dolgotok. Újabb ok a drogozásra. És egy spirálra, amiből egyre nehezebb kiugrani.

Persze kortól függetlenül szinte mindenki azt mondja, hogy bármikor le tudna állni, majd felsorol pár indokot, hogy miért is cuccozik. De tulajdonképpen fontos, hogy le tudna-e állni? Nem feltétlenül, mivel aki rendszeresen használ ilyen anyagokat, pusztán csak biológiai okokból is károsodik, attól függetlenül, hogy ő amúgy tudná-e szüneteltetni az önpusztítást, vagy sem.

Szóval zavar, hogy sok a stressz? Úgy érzed, lelki gondjaid vannak, vagy épp a család zűrös és felejteni akarsz? Egy biztosan rossz megoldást mindenképp választhatsz: a drogozást.

Az ember saját magát is a végletekig át tudja verni: én például legelvetemültebb drogos korszakomban lenéztem azokat, akik ittak, mert az alkoholt és a részegséget undorítónak tartottam, bezzeg a vénák (többször használt) tűvel szurkálását tiszta és igényes dolognak láttam, szinte még büszke is voltam magamra. Akkora hazugságokkal tudja saját magát is becsapni az ember, hogy – egy nyóckeres falfirkát idézve – „rádnő az álarc”.

Persze bizonytalan identitással, elvetetten és szétcsúszva nem kellett arról gondolkodni, ki vagyok, hiszen ez az életmód adott egy torz személyiséget, aminek hála annyira „egyedi lettem”, hogy simán beléptem „a tróger drogos” sztereotípiájának 100%-os megtestesítésébe. Pedig én sem így kezdtem. Mikor kipróbáltam, egyszerűen felnőttnek éreztem magam, és úgy gondoltam, így válhatok egy társaság igazi, menő tagjává. És én szerettem volna a legmenőbb és legnépszerűbb lenni, na meg árulni. Bár a fű nem is tetszett igazán, de úgy éreztem, eljuthatok vele valahova a „ranglétrán”. Persze az amúgy sem túl boldog lelkiállapotom csak tovább romlott tőle, így mindennap ittam és füveztem. Aztán találtam valami mást, amire már „szívből” rá tudtam szokni. Így a fent leírt spirálban aztán végképp nem volt megállás.

13 évesen füveztem először, majd gyorsan átcsúsztam a szintetikus anyagokra, 17 éves koromtól lőttem magam. Rendőrségi ügyeim voltak, kimaradtam az iskolából, gyakorlatilag iváson és drogozáson kívül semmi értelmeset nem csináltam. Végül csak hasonló életmódú emberek maradtak körülöttem, és az ambiciózus, kedves, tervekkel teli kislányból egy agresszív, tervek és remények nélküli, kiégett csajjá változtam. 

Nagyon kilátástalan volt az egész, bármilyen lazának is tűnik ez az élet, az álarc alatt teljesen más van.

Teljesen leépültem fizikailag, mentálisan és szellemileg, amennyire csak fiatalként tudtam. Majdnem 20 éves koromig tartott ez az ámokfutás, és nagyon örülök neki, hogy nem csupán a függőségből szabadultam meg, de a hétköznapjaimat sem húzza le a „hétvégi szerhasználat” vagy egyéb kompromisszumos megoldások utóhatása.

Noémi